Tessera a családi sorban – Kontextuális szemlélet
A kontextuális megközelítés, melyet Böszörményi-Nagy Iván neve és munkássága fémjelez, egyszerre tartja fontosnak és megkerülhetetlennek a jelen kapcsolatait, és számol a múlt erejével is életünkben. Mindezt a lojalitás, mint kötőanyag tartja össze. A lojalitás, olyan hűség, ami néha akkor is hatással van ránk, családunkra, amikor kívülről nem látható. Ereje öszeköt nemzedékeket, és néha nyomában ismétlések sorába torkollnak a fel nem dolgozott traumák. A lojalitás családokat és nemzedékeket összekötő olyan láthatatlan erő, ami akkor is hatással van ránk, ha nem számolunk vele. Ha ismerjük és értjük a működését képes erőforrást biztosítani számunkra, de ha szándékosan szembe fordulunk vele, vagy figyelmen kívül hagyjuk, akkor a múlt öröksége által fájdalmat és nehézségeket okoz.
Magyarként, a történelmünkre gondolva megállapíthatjuk, hogy felmenőink generációi az elmúlt, bő 100 évben, olyan eseményeket éltek át, amik váratlanul megváltoztatták azt az életet, amit addig megszoktak. Olyan idők vannak mögöttünk, amikor egyik napról a másikra a jó életet a kisemmizettség, a kiszolgáltatottság, az éhezés vagy akár a halál fenyegetése váltotta fel úgy, hogy a megéltekről beszélni sem volt ajánlatos, vagy ildomos. Mi pedig itt vagyunk a mában, és tapogatózunk a sötétben, nem értjük, miért nem érjük el a céljainkat, (vagy akár miért nincsenek céljaink), miért tűnik úgy, hogy elkerül minket az anyagi jólét… Miért nehéz a párkapcsolatok kialakítása, vagy épp miért váltogatjuk a partnerünket, miért állunk harcban a világgal, vagy épp miért nem tudjuk felvenni a kesztyűt és kiállni végre magunkért. Miért nem tudunk szülővé válni, vagy mi tart vissza, attól, hogy tanuljunk. Rengeteg példát lehetne sorolni erre. A kontextuális megközelítéssel dolgozva lehetőség kínálkozik arra, hogy más szemüvegen át lássuk önmagunkat és a családunkat. Egy láncolat részének érezve magunkat, érthetjük meg, hogy az, ami azokkal történt, akik sorsát megörököltük a legkevésbé sem megkerülhető, vagy lényegtelen történet, hanem sokszor a ma kapcsolataiban tetten érhető valóság.
Ha egy nemzedék traumákat élt át, a következők csak összeszorított foggal próbáltak túlélni, hallgattak, kizártak, megkísérelték úgy élni az életet, mintha minden rendben lenne. A fel nem dolgozott,elnyomott, át nem élt érzelmek, a traumák lenyomatai pedig mint búvópatak érkeznek meg a jelen korunkban hozzánk. Ha nem látjuk ezt az összefüggést akkor nem találjuk meg a gyökereit sem annak, amin változtatni szeretnénk. Ha rá tudunk nézni kontextuális szemlélettel minderre, akkor kapunk egy lehetőséget arra, hogy változtassunk, másképp éljünk, mást adjunk tovább, mint amit mi kaptunk.
A kontextuális megközelítés részét képezi a transzgenerációs örökségünkkel való munka, aminek feldolgozása életre szóló feladat. Sokszor onnan indulunk, hogy csak szeretnénk végre megtörni a rossz mintákat, és kicserélni jóra, másikra, sajátra. Vagy szeretnénk végre túlleni valamin, amit a családunkra gondolva tehernek érzünk. Talán látjuk, hogy anyánk, apánk a mi mai mércénkkel mérve, milyen sok mindent nem jól csinált, és haragszunk ilyenkor, mert döntseik hatással voltak ránk. Ilyenkor észrevétlenül a haragot mi is, mint destruktív jogos igényt adjuk kézről kézre tovább a gyermekeinknek. És igen, talán akkor haragszunk a legjobban, amikor megéljük, hogy ugyanazt tesszük, amit el akartunk kerülni, azokat a mondatokat mondjuk, azokat a hiedelmeket hisszük.
Máskor úgy érezzük, hogy sikerült az ellenkezőjét megtennünk, apánk ivott, mi soha, de mindeközben a munkába temetkezünk, ami pont úgy tart fogva, mint az alkohol apánkat, pont annyira von ki az intim, bensőséges családból, mint ahogy mi magunk is szüleinket hiányolva, magányosan nőttünk fel.
A rossz minták mellett viszont az élethez szükséges erőforráskat is megkaptuk az elődeinktől. Az, ami ma olyan betegesnek, érthetetlennek tűnik, egykor az életben maradást jelentette. Az élet azon a rögös és sérült úton érkezett, de megérkezett hozzánk, hiszen itt vagyunk, élünk. Van, amikor nehéz arra válaszolni, hogy egy-egy ősünk milyen jót hagyott hátra, milyen áldást adott nekünk az élete. Pedig ez is a csomagunk része, sokat jelenthet rálátni arra is, ami jó volt, ami érték, mert az igazság az, hogy a kettő egyszerre van jelen.
Lelki örökségünkkel való önismereti munka egyszerre jelenti
• az őseink történetének megértését, hogy mit milyen okból tettek;
• a következő generációk megajándékozását fel/megdolgozott hagyatékkal;
• önmagunk gyógyulását, kiteljesedését, helyünk megtalálását a nagy kirakósban, mely által a jelen kapcsolataink is gyógyulni fognak.
Az imagoval karöltve a kontextuális megközelítés a helyreállított kapcsolatok útján szeretne vezetni bennünket. Lehetőséget kínál, hogy hegygerincen találkozzunk a másikkal, hogy megbékélt életet élhessünk.
Várunk,
ha szeretnél jobban rálátni mindarra, ami a te örökséged, és dolgoznál a kapcsolataidon a kontextulis szemlélet mentén!
