Kapcsolatban gyógyulunk
Elveszett gyerekkor
Nemrég jöttem rá, hogy a Tessera Tér és az életünk, házasságunk története milyen szépen egybefonódik. Ahogy alakul, ahogy életre kel. A közös életünk, közös utazásunk fontos része.
Mindketten olyan családból érkeztünk, ahol a szülők, esetemben még a nagyszülők is elváltak. Több megszakadt kapcsolat vett körül minket, mint az életet végig kísérő. Szüleink többször is új kapcsolatba léptek.
Gyerekként mindketten megéltük, hogy a család csak részekben volt jelen az életünkben. Nem volt meg az „egész” érzése. Magunkat okoltuk: nem tudtunk jók lenni annyira, hogy elegendő figyelmet kapjunk, nem voltunk annyira szerethetők, hogy a szülők együtt maradjanak – a gyermeki belső hang sok hasonlót súg…
Amikor megismerkedtünk hamar kiderült, mennyire szeretnénk mi ezt a párkapcsolat-dolgot nagyon másképp, „jól csinálni”. Tudattalanul is szerettük volna a saját házasságunkban feldolgozni, gyógyítani a sebzett, elhagyott, figyelmet nem kapó belső gyermekünket.
Úgy akartunk egy új képet, egy jobbat alkotni! Azt hiszem, így indul minden igaz szerelem. Befejezni, megoldani, lezárni valamit, ami a gyermekkorban már nem volt lehetséges. Majd vele sikerül, vele képes leszek rá, ő jobb emberré tesz engem…
Talán többen ilyenkor azt javasolják, előbb legyél jól, rakd rendbe a dolgaidat, önmagad, dolgozd fel a múltat, utána talán majd jöhet valaki, aki illik hozzád. Ami még fontos, hogy legyél felnőtt, hagyd hátra a gyerekes dolgokat…
Befejezni, megoldani, lezárni valamit, ami a gyermekkorban már nem volt lehetséges. Majd vele sikerül, vele képes leszek rá, ő jobb emberré tesz engem…
Belső gyermek
De mi van akkor, ha a kapcsolatok azért is adatnak, hogy gyógyuljunk? Ha pont azért talál rád valaki, mert pont azt élted át, ami neki is annyira ismerős és amivel ő is küzd? Ha kiderül, hogy van egy közös nevező, akkor az hirtelen közel hozza a horizontról azt, aki addig idegen volt. Ugyanazt éltétek át, csak valahogy másként küzdöttetek meg vele. Egyikőtök például jól szabályozott, kereteket tart, óvatos, a másik túlcsorduló érzelmekkel, ösztönösen van jelen. Ez egyszerre vonzó és izgalmas a kezdetekkor. Ez a hasonlóság mennyei pillanata, és örömteli rácsodálkozás a különbözőségekre. Az érzés, hogy összeillünk és kiegészítjük egymást.
Mi is így voltunk a kapcsolat kezdetén, bár ez nem tudatosult még akkor. Megéreztem, mit élt át Karesz, éreztem a benne lakó belső gyermek érzéseit. Ő is ösztönösen állt mellém: megértette, hogy elfogadásra, figyelemre van szükségem. Mintha régóta ismernénk egymást. Szerettük volna megmutatni, a másik belső gyermekének, hogy a világ milyen szép és biztonságos hely, ahol várnak és értékelnek minket.
A szerelem küldetése
Az imago szemlélet szerint a társunk, akivel elköteleződünk, a szerelem hatására megéli, hogy be akarja tölteni mély vágyainkat, hiányainkat. Amikor hirtelen valakinek a sorsa mindennél fontosabb, a boldogságától függ a miénk. Olyan erős kötelék ez, mint amit a gyermekünk születésekor érzünk: meg akarjuk neki mutatni a világot, mindent meg akarunk adni neki. Küldetésbe lépünk: ’Gyere, bebizonyítom, hogy az élet szép, a világ veled kerek!’
Ez a romantikus szerelem ideje, amikor tényleg néha azt érezzük a csillagokat is le tudnánk hozni! Védelek, féltelek, szeretlek, ölellek, ketten erősek és bármire képesek vagyunk! Így kapaszkodunk össze a szerelemben.
Két felnőtt, de két sebzett gyermek is megjelenik ebben a képben. Egyszerre vagyunk szülők és gyermekek, erősek és gyengék, segítők és segítettek. Ilyenkor minden, ami volt elhomályosul, a mi érzése olyan erős, hogy szinte feloldódunk…
Ismeretlen „én”
Az imago azt mondja: ami ilyenkor történik az egy hatalmas lehetőség, ami minden kapcsolatban ott él. A szerelem időszaka egy kis ízelítőt ad nekünk, milyenek is lehetünk, milyen jó társak, tökéletes, figyelmes partnerek. Ilyenkor a magunk előtt is kicsit „ismeretlen” legjobb énünk bújik elő.
Hatalmas energiák szabadulnak fel, amik könnyűvé teszik a változást, hogy akár rossz, kellemetlen szokásainknak is búcsút intsünk. Egy csapásra alkalmassá válunk arra, hogy valaki felé mély elköteleződést éljünk meg, magunknál is fontosabbnak tartsuk. A beteljesült szerelem képe pedig, amikor ugyanez érkezik a másik felől.
A kapcsolat fennmaradásának a tétje nem is az, hogy fenn tudjuk-e tartani a szerelmet, hanem, hogy vissza tudunk-e térni hozzá?
Nászutas lépcső
Sokan, köztük szakértők és kutatók is megállapították már: ez a felfokozott, boldogsághormonokban dúskáló állapot nem fenntartható, kimeríti a szervezetet, felemészti a jószándékunkat, eljuttat a határainkig. A párok is erről számolnak be.
Én is jól emlékszem az egyik első „veszekedésünkre”, úgy három év után. Na nem arra, hogy mi volt a téma, mert az szinte mindegy is, mint ahogy a legtöbb harcunknál már a végén nem is az a fontos, mi váltotta ki. Bármin is össze lehet veszni, és mondják is, hogy néha a fogkrémes tubus miatt is el lehet válni.
Az akkor elárasztó érzéseimet tudom jobban felidézni: mégsem szeretnek engem, átejtettek, becsaptak, az ígéret nem igaz, nem vagyok fontosabb neki jobban, mint önmaga… Mindez a nászutunkon történt, van egy fotónk is róla: duzzogva ülök egy hosszú széles lépcsőn – innen egy tapodtat sem megyek arccal…
Ez az emlék azt mondja, hogy végül is a kapcsolat fennmaradásának a tétje nem is az, hogy fenn tudjuk-e tartani a szerelmet, hanem hogy vissza tudunk-e térni hozzá? Én valahogy akkor visszatértem és folytatódott a nászút és az életút is…
A szerelem: ajtó
A fenti történet egy egyetemes tapasztalat a kapcsolatokról, ahol szükségszerűen következnek a szerelembe esés időszaka után a hatalmi harcok, mintha a mennyország után azt éreznénk, kidobtak minket onnan. Persze hogy csalódást élünk meg. Valamit elveszítünk. Úgy érzékeljük, a másik bántani akar.
Amikor végre kezdjük látni egy kapcsolat mély értelmét – ha vele vagyok, teljes vagyok – hirtelen mintha valaki egy kalapáccsal ütne rá a dédelgetett képre!
Életre kel ebben Ady verse: „Egymás husába beletépünk / S lehullunk az őszi avaron.”
Amilyen szépen indul a nász, olyan szomorú vége lehet… Ugyanis a szerelem sokunk fejében a végállapot, a beteljesedés, a megérkezés, a hazatalálás képével azonos – nem véletlenül.
Az imago megközelítés azonban arra hív, hogy nézzünk rá másik szemüveggel a szerelemre: mint egy ajtóra, amin belépve közös utazás kezdődik.
Nézzünk rá másik szemüveggel a szerelemre: mint egy ajtóra, amin belépve közös utazás kezdődik.
Az ajtón túl: út
A szerelem indít minket el ezen az úton:
- megismerni a másikat, önmagunkat a másik tükrében,
- felfedezni, hogyan hat ránk ma is az elveszett gyermekkorunk,
- megérteni mi ketten hogyan lehetünk szövetségesei egymásnak a változás útján.
Kétségkívül, a legtöbben szerelem nélkül nem keresgélnénk valakit, aki feszegeti a határainkat, kihívások elé állít, vagy emlékeztet minket arra, hogy ennél jobban is tudnánk csinálni.
Útitársak
Kanyarodjunk vissza a Tessera Térhez, ahol házaspárként kísérünk másokat a tudatos kapcsolatok, a kiteljesedett élet felé.
Mi a kapcsolati utazásban szakmai útitársakká is váltunk, amikor közösen kezdtünk el tanulni. Az életünkben ez egy újabb példa volt arra, hogy bekerült egy hiányzó mozaik és hirtelen kiélesedett a kép: értelmet kapott sok gondolat, ötlet, korábbi tapasztalat, megélés.
Sőt még annak is lett értelme, hogy nem születhetett meg az ötödik gyermekünk – mert miközben örökre a családunkban maradt, helyet adott valami nálunk nagyobbnak, többnek. Ahová csak így juthattunk el: egy olyan küldetésnek, ahol párként összedolgozva bábáskodhatunk mások, egyének, párok, családok életében.
A Tessera Tér közös küldetésünk. Nem azért vagyunk benne, mert tökéletes a múltunk, hibátlan a történetünk, hanem mert mindez ide vezetett. Megtaláltuk az értelmét, a célját – ez az, amit másoknak is szeretnénk megmutatni.
Veronika
Útitársak vagyunk a tudatos kapcsolat, a kiteljesedett élet felé.
Vélemény, hozzászólás?